Búcsút intek minden megálmodott dolognak...

Soha ne bízd el magad! ...ez a történet tanulsága.

Magával ragadott és ellenne semmit nem tehettem...

Mit érzel, ha nézel?

Meséld el, miért kell ennyit várni rád!...

Baromi sokba kerül a szívnek, hogy ekkorát dobban.

Élj úgy, hogy büszke lehessek rá, hogy ennyi ideig az enyém voltál!

Mit sem ér a mese, ha nem igaz a fele se!

Úgy érzem, ha nem ismernélek, hiányoznál.

Csak el kéne hinned, és úgy kellenék neked, mint a levegő...

Soha...soha...mert amit az egyik minden nap kimond, a másik nem érzi viszont.

Ebben a mesében részeg a herceg és ronda a királylány, de néha a szemétdomb felett is felragyog a szivárvány!

Szerettem, nagyon szerettem valakit. Egy magyart. A neve... mindegy. Az az ember nem ismert, nem tudta, ki vagyok, nem érezte meg, hogy szeretem, nem hitt bennem, boszorkánynak csúfolt ő is. Bántott, vagy ami még gyötrőbb volt, nem törődött velem. De amikor megcsókolt, elaléltam a boldogságtól, és azt éreztem, hogy egy isten ereszkedik le hozzám. Ma is szeretem azt az embert, és hat év óta, soha egy pillanatra sem tudtam megszabadulni az emlékétől.

Van értelme lakat alá zárni a lelkedet, csak azért, nehogy kirabolja valaki?

Most még nevetsz, kócos hajjal, ma még megvetsz a szavaimért...

Különös, hogy a fájdalom szinte megfojt, mert egy másik ember szeme nem nézett az enyémbe.

Az összes holnapomat odaadnám egyetlen tegnapért.

Én nem hiszek a csodákban, nem jöttél, hiába vártam.

Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?

Az ember akkor a legmagányosabb, amikor sokan vannak körülötte, de nincs ott az egy, aki benne van minden csöndben.

Ezt nem lehet másképp...engedj el lágyan, s így megmaradsz nekem, mint egy álomkép.

És azzal újra két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott - de nem a szokásos értelemben, emberi módon. Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók. Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának.

Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet.

Tanuld meg a férfi nélkül is jól érezni magad! Hadd jöjjön rá, hogy önálló egyéniség vagy, érdekes, értékes, magabiztos nő, akiért újra és újra meg kell küzdenie. Ne borulj a lába elé! Ne mutasd ki folyton a szerelmedet! Önmagadat tartsd a legfontosabbnak, ne őt! Ha van önérzeted, ha van önálló véleményed, akkor sosem fordul el tőled.

Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát. (...) Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak! Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk. A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem magunkat. Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket. Csak mi őket. Ördögi kör ez.